A székelykapu eredete és története a Kárpát-medencei faépítészet egyik legkülönlegesebb és leginkább emblematikus jelensége, melynek gyökerei a középkori Európa várépítészetéig nyúlnak vissza, de jellegzetes, gazdagon faragott formáját Székelyföldön, az erdélyi magyarság körében nyerte el. Bár a szakirodalomban számos, olykor eltérő elmélet született az eredetét illetően, a kutatások által kirajzolódó kép szerint egy nyugat-európai, de Székelyföldön különleges kulturális-esztétikai fejlődésen átesett kaputípusról van szó.
Középkori gyökerek Európában:
A székelykapu szerkezeti alapja, az úgynevezett kötött nagykapu-típus a középkorban elterjedt volt Európa-szerte. Ezek a masszív, általában kettős nyílású (szekér- és kiskapu) és fedett szerkezetek eredetileg a külső várak, városi erődítmények részeként, védelmi funkciót láttak el. Az ácstechnikailag kiforrott, a talpgerendára épített és felső kontyfával átkötött, konzolos tetőszerkezettel ellátott kapuk a biztonságot szolgálták. A 18. századra azonban ez a kaputípus Nyugat-Európa nagy részén visszaszorult, csupán szórványosan, főként a német városépítészetben és a Kárpát-medence egyes vidékein (pl. Máramaros) maradt fenn.
Székelyföldi különfejlődés:
A 17. századtól kezdődően Székelyföldön ezen a kaputípuson egyedülálló, kulturális és esztétikai értelemben vett különfejlődés indult meg. Ennek a tömeges elterjedésnek és formai gazdagodásnak több tényezője lehetett. Egyrészt a török és tatár betörések gyakorisága indokolta a masszív, védelmi jellegű kapuk fennmaradását és elterjedését. Másrészt a székelyek kollektív nemesi státusza, mely a szabadság és az egyéni, birtokhoz kötött méltóság jelképeként is értelmezhető, ösztönözhette a birtokok bejáratának reprezentatív, monumentális megformálását.
A legkorábbi ismert adatok a fedett kapukra vonatkozóan a 17. század elejétől származnak. Az 1567-es regestrum már említ székelyföldi falvakban található kapukat, és az 1673-ban emelt mikházai ferences kolostor galambbúgos nagykapujának fennmaradt darabjai már a kiforrott forma és szerkezet meglétét bizonyítják.
A díszítés gazdagsága:
A székelykapu a többi európai kötött nagykaputól legélesebben faragott díszítményeivel és a kiskapu fölötti, ún. kaputükör igényes dekorálásával különült el. Míg máshol a kapuk masszív jellegén volt a hangsúly, Székelyföldön a tölgyfából készült szerkezetet gazdag, szimbolikus faragásokkal látták el.
A díszítés fő motívumai a kozmikus és életet szimbolizáló elemek, mint a Nap, a hatszirmú napvirág (Rosetta, naprózsa), a forgó rózsa (mely a férfi-női egyensúlyt szimbolizálja), valamint a növényi ornamentika. A kapu felső, fedett része, a galambbúg (galambdúc) is jellegzetes elem, mely a néphit szerint a lélekmadár lakhelyeként a túlvilágra való átlépést és a lelki üdvösséget is jelképezi.
Fontos elemei a kapunak a feliratok, melyek a hónaljkötéseken (konzolokon) kaptak helyet. Ezek általában a készítés idejét, az építő vagy a gazda nevét örökítik meg, valamint jókívánságokat, üzeneteket tartalmaznak a belépőnek (pl. „Béke a belépőkre, Áldás a kimenőkre”). Ezek a feliratok teszik a székelykaput egyfajta „fába rótt oklevéllé”, amely hitet, vendégszeretetet és identitást hirdet.
Kutatások és elméletek:
Az eredet kérdése már a 19. század végétől foglalkoztatta a kutatókat:
Keleti eredet elmélete: Huszka József a romantikus történetszemlélet hatására a messzi Kelet, a hunok művészetében kereste a kapu gyökereit, Kínából vagy Indiából eredeztetve. Ez az elmélet ma már inkább a székely identitástudat romantikus megfogalmazásaként él.
Nyugati gyökerek és regionális fejlődés: Viski Károly volt az, aki a történeti szempontokat figyelembe véve bebizonyította, hogy a kaputípus Európa számos pontján ismert volt (Németország, Csehország, Felföld). Eszerint a székelykapu a középkori európai kötött nagykapu Székelyföldön, a sajátos székely társadalmi és történelmi viszonyok között kialakult, egyedi díszítésű, monumentalizált változata. Kós Károly is a német gótikus hatás szerepét említette, bár nem tekintette kizárólagosnak.
Határőrvidéki elmélet: Györffy István a hajdani gyepűkapuk, Cs. Sebestyén Károly pedig a határőrvidékeken kialakult kaputípus utódját látta benne, mely a székelyek katonai szerepét tükrözi.
Összefoglalva, a székelykapu nem egyetlen forrásból ered, hanem egy több évszázados fejlődés eredménye, ahol egy Európa-szerte ismert, de visszaszorulóban lévő építészeti forma a 17. századtól kezdve Székelyföldön nyert új értelmet. Itt vált monumentális, gazdagon díszített, reprezentatív kapuvá, amely már nem csupán védelmi funkciót látott el, hanem a családi és közösségi identitás, a vendégszeretet, a méltóság és a székely öntudat szimbólumává, a magyar népi építészet kiemelkedő remekévé vált.
0 Megjegyzések